2
még tart a nyár, ezüst fullánkja
bizserget bőrön át
emelkednek a vastraverzek
a nézőtér még idekint derül
a parki padokra
minden jegy elkelt 
szerelmesek
facér hajléktalanok
örökös bérlőik
itt laknak, itt szeretnek
ma még a rozsdás alkonyég
köntösét bíborra váltja
kiperegeti fényét
a lombok zegzugából
maradék vágyból
még tüzet csihol  
egy madár a fészkén valahol
készül új hazába,
tart még a nyár,
kereslek mindhiába
a csöndet lassan megszokom
magányom viseltes ruhája
tapad rám,
mint harcosra a vért
még létezem, de nem tudom miért


Koosán Ildikó
Még tart a nyár
Azt akartam, legyél nekem,
hogy igazán lehess magadnak.
Ha a szív szerelmet terem,
az érzések attól fakadnak.

A vágy lenni azért akar,
mert érvényesül a gyönyörben.
Ha untan ölel az a kar,
akkor magát bűnnel gyötörten.

A szív ritkán találkozik
őt áhító nem röpke szívvel,
mely kíséri végső korig,
és a semmibe vele ring el.

Feltétel kél, ok rá akad.
Örök voltál, de elenyésztél.
Lettünk rabként semmi szabad;
gyér rész vágyott, sértő egésznél.

A hold tört párában remeg,
tán nincs is ott, hol kincse látszik.
Napfelkelte volt a kezed,
most beomló estként homálylik.

Asperján György
Azt akartam
Szerelmet álmodtam,
én bolond, ily’ vénen!
Én, ki halálom is
lassan utolérem.

Oly’ fess volt az ifjú,
és ahogyan nézett...!
Én sem voltam csúnya...
Rögvest megigézett.

...és könnyű volt minden.
Ragyogott fent a nap.
Kezét nyújtotta már...
De álmom elszaladt.

Szerelmet álmodtam.
Gyorsan felriadtam.
Nevettem egy cseppet,
aztán... megsirattam.

Szegő Judit
Szerelmet álmodtam
Vörös csorog az alkonyi égről,
Mint impresszionista szívverés.
Suttog a vágy éji reményről,
Hitvese múltbéli szenvedés.

Kákics hajlik a táncoló szélben,
Botladozva élénkül a táj -
Fénycsík terjed a büszke sötétben,
Tűnő minden, mi borzongva fáj.

Távolban magasra hegyek nyúlnak,
Mint messzeség sziklás ráncai.
Néma terek összeborulnak -
Halvány alakok féltett álmai.

Életecsetről csepeg a festék,
Az idő meg- megfakult színe.
Az eljátszott, dédelgetett emlék,
Múló énünk tükröződése.

2017-07-13


Farkas Csamangó Tekla
Látkép
Kaskötő István
Rejtve, láthatatlanul.
(Egy rendhagyó család története.)
Részlet a 25. fejezetből

Egy szombat este, elég későn érkeztünk haza, változatosság kedvéért, nem a kultúrban, hanem a rákospalotai vasutas házban voltunk táncolni, új héttagú jazz banda mutatkozott be. Állati kasha volt, csupa amerikai szvinget meg tangót játszottak. Fehér szmokingban. Állati. Mint a filmeken.
A ház sötét volt, gondoltuk, a mama biztosan már alszik, én behajtottam a spalettákat és csendben, hogy fel ne ébresszük settenkedtünk be a szobába.
Dehogy aludt.
A nagyszoba közepén, mint hajdanában az első napon, mikor megérkeztünk az új otthonunkba, a piknik takarón ült a mama, törökülésben, előtte három mécses égett, mosolygott és letolt bennünket, hogy soká elmaradtunk és már sajog az ülepe a hosszas üldögéléstől.

Chagall rózsaszín lova repülni tud,
a bűnről nincs tudata,
s nem érdekli a lehetetlen.
Chagall embertestbe bujtatott hegedűs bohóca
eljátssza, hogy Vityebszk a szeretet otthona.
Szülők álmodnak életet, ringatnak bölcsőt,
de nem ők akarnak átrepülni a házak felett,
a füstölgő kémények felett.
Ők nem látják, hogy a szárnyalást
lehúzza a gravitáció, az éjszaka
nem szabadulhat a nappaltól,
a gyermek a szülők álmaitól,
de látják, hogy Chagall
rózsaszín lova repülni tud.
Albert Lőrincz Márton
Chagall rózsaszín lova
Beszippant a nyári éj,
mint a folyóban örvény,
úgy húz a mély.

Nyitott ablakomon
csillagok spirál íve száll,
nem alszom,
a csoda-fénytől leesik nálam az ál.

A holdat lesem,
ezüst szoknyáját rám
mikor,
hol veti?

Üresek az univerzum
rései....

Hiszen
úgy is csak forgolódnék,
az esti zuhany után is érzem
a nappal izzadságfoltjait,
ahogy hajlítom térdem.

A város is kimossa magából
az ébrenlét porát,
s egyként lélegezne fel mind,
ki lakja -
csak kapná már ég záporát
apraja-nagyja.

A tűzgömb mentes sötétben
az maga gyúl,
ő az úr itt,
épp átvonul.

A rigók,
ha reggel dalolnak,
hangjukban ott kuporog újra
a lángnyelvű holnap,
az ég felleg-ujjai abba
egyszer hőgutát,
máskor villámot rajzolnak...

Dobrosi Andrea
Nyári est
Köves József
Napígéret
Bemosolyog a jó öreg napocska:
Te hétalvó, ideje fölkelni már,
látod, én már órák óta fent vagyok.
Össze kell szedned minden porcikádat,
nyújtóztasd az égnek fájó derekad,
ne jajong, hisz nem vagy te nyolcvan sem,
nem kell oly öregnek érezned magad.
Gondolj arra, hogy hol vagy te éntőlem,
aki évmilliók óta dolgozom
folyamatosan, és nem panaszlom fel
éveim kiszámíthatatlan számát.
Igaz, tegnap elbújtam, vaskos függönyt
cibáltam magam elé, megértem én:
hiányoztam, jajnak érezted magad,
de most itt vagyok, nézd, a lapos tetőn
megcsillogtatom a víztócsákat is.
Figyeld, táncolnak fényes sugaraim
a zárt ablakok kíváncsi felszínén,
s ha benézel, a fehér függöny mögött
megláthatod kicsinyítve az arcom.
Nézd, mosolygok rád, hát mosolyogj te is,
s hidd, hogy lesz tavasz, ígérem, segítek.

Napsárga tányér
arca fény felé fordul -
szép napraforgó

Nyári szerelem
forró ölelésekkel -
őszre elmúlik

Fullasztó a lég
gyűlöletbeszéd süvölt -
legyen vége már!

Szemét az utcán
szemét lóg a falakról
szemetes lelkek

Kormány hangja bőg
más már seholsem hallik -
mindent eltűrünk!


Vihar Judit
Öt haiku
Lehoczki Károly
Szétesni jó.
Majd valahol elalszom.
Nyár éjszakán a havernál
forró a balkon.
Talán még ennem is ad.
Hát persze. A frizsiben valami kaja
csak akad.
Akár egy hónapra is meghúzódhatok.
Nem kéregetek. Elfogadok.
Munkát? Honnan? Minek?
Még magamra húzom a tiniket
a harmincötömmel.
Csak ne volna olyan bárgyú,
nyavalygós a reggel!
Kuss, hülye liba!
Na, húzz a suliba!
Lezuhanyozok.
A tükör már nem a régi.
Mindenki kicseszettül csorbán végzi.
A mellemen, hm, itt elfér még egy tetkó.
Csörgött a vekkere, feltápászkodott: Let's go!
Hová is ment?
Mit tudom én, én oda nem megyek.
Inkább üres kenyeret eszek.
No meg egy kis sör, az jólesne.
Mintha valami gyárban targoncás lenne.
Jaj, szétesni jó!
Vagy össze se állni.
El se jutni sehová,
heverni, topogva várni.
Örököltem.
Mi van? Nem öltem!
Akkor mi a ló izét olvasod ezt?
Keress pénzt! Vedelj szeszt!
Dugj tisztes ribancokat
s lökd a kukába az afféle arcokat,
mint én vagyok.
Ne izgulj, hagyom.
Te meg ne mórikáld magad,
hogy nem akarod!




Amikor a laza csávót kilökik az albérletéből, mert nem fizetett
Ember, s ember között én tudom a határt.
Hogy Gál Öcsi csúzlival eltalált,
törött lábamat Jan Drozska, a lengyel,
hetekig gyógyítgatta türelemmel,
s beszélt, beszélt
a messzi madarakról
Lengyelország felett.
Mit tudtok róla, nyárhalódiak?
Hogy lázadó, gyanús és idegen?
Én ismerem.
Csak én,
ki láttam sírni, s gyertyát gyújtani
augusztus elsején.
Meghaltunk, Varsó, jó anyánk –
de élünk, amíg él a láng!
Nógrádi Gábor
A VERÉB
                             egyedül
várok a templomi harangra
mint űzött vad
búvok a bokorba
egyedül
gyáva vagyok és félek
ha nem hallja senki
fütyörészek
egyedül
büszke vagyok
és magányos
mint kedvüket vesztett
utcalányok
egyedül
én vagyok kit kivertek
lobog a nyár
és én didergek


Nagy Éva
egyedül
Könnyű pillámra ólomredőnyt bocsát
az éj, befogva súlyosan szemeim,
melyek mint két ikerhajó, vitorlát
bontva úsznak az álom sötét vizein.

Végül majd kihúny derűs, dalos napom
kitartó, kedves-szelíd, meleg sugara.
Hűvös csillagfény emlékezik a tájon,
s a hullámverés megadó, bölcs ritmusa.
Bokros Márta
Készülődés az elalvásra
éjszaka csöndje, hajnali álom
mélységbe süppedt pikkelyes múlt
ez kórházi ablak, hiába tárom,
a látóhatáron a hold is kimúlt

gépi közönnyel viselt a sors,
fájdalom újra, szárnycsapkodás,
a halál ha hérosz, legyen az gyors,
elolvadt gyertyának szép ájulás

embriópózban, szapora sejtek,
nem várják már az égi csodát,
kiszáradt percek, körbe is vettek,
szürkévé tették az egész szobát

dacol az önzés, magába roskad,
a kőpad is üres, hideg az arc,
álmatlan éjben, fakul és rothad,
kegyelem kelyhében utóvédharc

alázat nélkül, kormozott lélek,
érzem ahogy köröz az aranysakál
magára rántja, mítoszát zárja
a szörnyen magányos tucat-halál

örvénylő folyóban kipusztult ösztön
partot érez a lába alatt
megérkezését közlik is rögtön
átázott szívvel fekszik hanyatt

homályát vesztő szellemi lét,
kiadott versek, feltámadás,
a költő az ismeri a varázsigét,
túlélése szép lázadás

Jóna Dávid
feltámadás
A pályázati felhívást az após hozta munkahelyéről. Mutatta a lányának, Piroskának, nézzék meg a férjével, mert lakást is ajánlanak. Zöldi Sándor a férj, aki eléggé későn nősült, két évvel ezelőtt, huszonnyolc éves korában, felesége Piroska pedig huszonöt éves volt, amikor kimondta Sanyinak az igent. Nekivágtak az életnek, a nehézségek ebben a korban nem is számítottak. Albérletben kezdték, lakásról csak álmodoztak. Most kapóra jött az após által hozott, pályázati felhívás. Piroska tanítónői képesítést szerzett és a felhívásban pont őt keresték, legalább is ezt hitte. Remélte, hogy megfelel a benne foglaltaknak. Aztán az még csábítóan hatott, hogy lakás lehetőség is van mellékelve, még ha az éppen most szolgálati lakás és mégsem, albérlet.
Kő-Szabó Imre
Nyúltenyésztés
Tornyai János: Padon.
Tornyai János: Népoktatás a tanyán.
Bodó Csiba Gizella
Nyárvégi akkordok
Ha hull az eső mossa arcod,
Szél-fátyol törli könnyedet
Még csak augusztus
S a csillagos égen V-alakban
Egy madár sereg már útra kelt.

Mennek a társak, szülők, barátok,
Ki hívja őket – nem láthatod,
Csak hull az eső, mossa arcod
Magad e hullámnak átadod.

Ringat a nyárvég, elült a hőség
A vihar a földön átvágtatott,
Vonul a világ, útra kelt vágyak
Az eső mossa hordalékát, mit otthagyott!
Aszott gyümölcs a görcsös almafákon:
ráncossá lett, feszes, piros mosoly.
A járdán kosszá porladt szét sok lábnyom,
s a kert borostyán falta bús fogoly.

Beszél a csend, s az élet mélyen hallgat,
szemét lehunyva búcsút int a ház.
A csorba lépcsőn macska lel nyugalmat,
s az ablakrácson gyilkos pók tanyáz.

Lakott itt ember, láthatod nyomát:
amott egy ládát színes drót fog át,
s levert karók vak árnya vet keresztet.

Mint özvegyasszony, sírni kezd a szél,
a rézkilincs még kézfogást remél,
s a volt idők elszáradt bokra reszket.

Kolev András
Elmúlás
Mondhatnám szeretlek itt a lényeg
de ha néha látlak mégis félek
mert azt mondják változik az ember
hogy a lelkünk titokzatos tenger
és bár régen azt hittem ismerlek
segíthetnél hogy most szólni merjek
előttem is álarcokban játszol
azt hiszed hogy az vagy minek látszol
elég volna csak magadnak lenned
bár mások már mást szeretnek benned
s minden előtűnő látomásban
más erő másféle változás van
energiamezők közt remegve
lecsapódik a köd a terekre
s elmémbe vésődik mindörökre
egy mozdulat vagy egy madár röpte
szemhéjamon belül tarka pettyek
elszabadult méhekként lebegnek
ahogy öntudatlan ott kerengnek
részeként homályos rendszereknek
hívlak régi cinkosságra várva
(árny hull egy barátság rom-falára)
cinikusan beborít az este
(ha közel vagy már akkor is messze)
függöny zár el a régi világtól
öblös évekből szőtt égi fátyol
pedig mindent a szeretet éltet
nem hiszed de tűzbe mennék érted
mert az ember lényege csak annyi
amennyi teljes percet tud adni.

2017.

A. Túri Zsuzsa
Nárcisz
Csak érints meg! Nem ér
a szó, ha lehajtja szép fejed,
nem ér, mi fájt, ha mélybe
húzza halk, érc szíved…
Mindig az nehéz, mit élsz,
ha folyton választani,
meggondolni kell, s ha
földet érsz fegyvertelen,
mint a szerelem, árván,
mint egy  lefosztott
cseresznyefa, ajkadon
csak egy fényes roppanás.
Rada Gyula
Csak érints meg…
Péter Erika
Nem vágyódom vissza
  Miként a tükörből
visszanéző arcom,
megszoktam a terhet
melyet cipelek,
ám elég
a szél halk sóhajtása
hogy eszembe juss,
de múltam videó-klipjei
nem pótolják pillantásodat.
  A boldog percek
homályba vesztek;
s fájdalmam fölszaggatják
a boldogtalanok.

Napsugár
vihar után -

égszínkék
remegés,
libbenő
gyöngyházfény.

Felragyog,
csillog
és elenyész.

Ilyen volt életünk.

Rebbenő jelenés,
villanásnyi álom:

felragyog,
csillog
és elenyész.


Soós József
VILLANÁSNYI ÁLOM
gránátalma illatú volt a kert. hullott levelekre
fröccsent a leve. akár a disznóvér, mondtad,
miközben én rejtélyes tárgyak körvonalába
kapaszkodtam, nehogy felszippantson

az átélt élmény, vagy tekinteted mélye. ismerem
a mindennapok nehézkedési törvényét. olyan
elszántan igyekszem a magasba, ahogy
elnehezült hattyú szakad el a víztől. idegen

életek csendjébe hallgatózom. a magamét
már kiismertem: borostyánba kövült bogár
kiáltása. rám fonódik az öregség indája,

én szerelmesemre. és harmadnapon úgy
találnak ránk, mint vulkániszapba
zárványozódott emberpárra.
Pethes Mária
A VÉGTELEN KÉPMÁSAI (1)
Csepeli Szabó Béla
Forgószél
1924-2013
Csörgess, téged várlak.
Te tudod legjobban,
kellek-e még a világnak
s neked esetleg megint,
megdagadt morzsaként -
az elején apró voltam,
hosszan álmodtam együtt
melletted-veled, majd
sok helyen kopogtattam,
akár nyeletnyi vízért -,
mert hagytál szomjaznom
s a tiszta forrást felednem -
idegenek szájából ettem
és ittam, mi megmaradt…
Éhes vagyok és szomjas.
Csörgetsz-e?
Vigyél haza!

Thamássy Nagy Géza
Csörgess
Nagy Antal Róbert
Gyerekszobánk
Tapétaragasztó rohad.
Megborotvált, kopasz falak.
Papírhullákat hajtogat
játékos, gyermeteg halál.
olyan természetességgel és szeretettel
tudott minden reggel
döglött halat ebédelni fémdobozból
a tanár úr a drága tanár úr
és közben szeretett szeretettel
hatalmas hülyeségeket mondani

azért beszélek hosszan a tanár úrról
mert rövid ideig tanított nekem
egy végtelen haikut a folyosón
és azt mondta: sapka sál nagykabát
a legnagyobb nyárban mondta ezt
de szerencsére nem hallottam meg

akkor még nem foglalkoztam
Tokióban Geo Mancikával
akarom mondani geomanciával
a rövidsége az ami
hosszúvá teszi a haikut
vagyis a hosszúsága miatt oly rövid

Konstantinápolyban
eposzi méretű haikut konstatáltam
Tokióban járván haikujárvány
ne írjon mindenki esszét a haikuról
a dilettáns szerzők
egyenek inkább diabolikus csokoládét

és akkor most befejezésül elkezdem
ezt az előadást

Debreczeny György
Haikujárvány
Egy mamlasz masztodon mászott elő a ma-
mutfenyők árnyából, s jelzést adott ama
vágyának, hogy éhes. Hasa korgott, kába,
kopogó szemekkel állt az éjszakába`.

Szép idő volt, lassan, komótosan pirkadt,
a naptárak kora oligocént írtak.
Bár ő ezt nem tudta, gondolatban evett,
(pláne, hogy e korok később kaptak nevet).

Gomolygó párán át látszott a derült ég,
csoportos kihalás szóba se került még.
Az esőerdők sem érezték, hogy gond lesz,
elvetemült elmék nem terveztek komplex

meliorációt. Termett, ami akart,
pár millió évig békén hagytak talajt,
folyóvizet, légkört. No, de egyik szavam
másikba ne öltsem, térjünk vissza, ha van

érdeklődő, tán még kis sanszunk lenne itt
megnézni, hogy Maszti kapott-e reggelit.
Igen. Hősünk feje fölött fincsi fagyal
függött, s a két agyar döfködte a fanyar

gasztronómiai különlegességet,
ami nemkülönben szomjat oltott, s éhet,
körítésül szolgált e verses menühöz,
hatalmas egy sztori, teljesen lenyűgöz...

Nyakó Attila
Maszti a menzán
Verasztó Antal
NEHEZEN HIHETŐ TÖRTÉNET A LÁTHATATLANRÓL
              „Az álomban közelebb jönnek és
                természetesebbek a nagy titkok.”

Pataki Andrásnak néha úgy tűnt, mintha megtorpanna vele az idő vagy inkább Ő az idő előtt, mert hát hol is van a tegnapi nap? Miközben ezen morfondírozott, szép csendben kalapjára ereszkedett az este. Talán ez juttatta eszébe, hogy mindnyájunknak, akik itt a földön mászkálunk, szükségünk van arra, hogy időről időre elszabaduljunk a mindennapok valóságából, s erre mindössze egyetlen lehetőség kínálkozik számunkra, s ez nem más, mint maga az álom.

..................
11. fejezet
Az ország zátonyra futott. - A város napról napra nyugtalanabb, elvtársak - mondta halkan a zömök, testes, kissé karikalábú férfi, és elgondolkozva bámult ki a szürke, délutáni égre. Az alacsony, félhomályba merült szobácska mélyében - mint felhőkből előbukkanó, parányi, távoli csillagok - itt is, ott is felizzott egy-egy cigaretta parazsa. Zalabárné riadt kis alakja lépett be a konyhából. - Ne függönyözzek be? - nézett a férjére. - Mi az elvtársak véleménye? Gyújtsunk világosságot?